Az alkoholizmus égető probléma, de van kiút!

Bár a következő történetnek szerencsére semmi köze a tűzhöz, mégis okkal lehet mondani – persze csak átvitt értelemben -, hogy a főhősnek igencsak égett a háza a feje felett, de – csak hogy lelőjem előre a csattanót – sikerült még időben eloltani a tüzet, bár nem sokon múlt. Had meséljem el most az inkognitó érdekében álnevekkel ezt a történetet egy barátomról, akinek majdnem teljesen gallyra vitte a kezdetben tökéletesnek tűnő életét a hazugság és az alkohol.

Tomival az egyetemen ismerkedtünk össze, nem jártunk egy szakra, de sok volt a közös barátunk, úgyhogy sokszor keveredtünk azonos társaságba. Mindig nagyon szorgalmas srác volt, aki tette a dolgát, közben meg életvidám volt és mindig szánt elég időt a barátságra és a szociális életére is. Az egyetemen ismerkedett össze Petrával is. Az elején persze nem jósoltunk nekik túl sokat, már csak a szabadidő limitáltsága miatt, meg hogy ők sem egy szakon voltak és nagyon keveset tudtak együtt lenni. De valahogy mégis átvészelték a legkeményebb éveket együtt, a munka mellett pedig már több idejük maradt egymásra. Nem is volt nagy meglepetés, hogy jött a gyűrű és a szívdobogtatós kérdés, aztán az esküvőre rá néhány hónapra megérkezett a kicsi Ákos is. Ház, autó, gyerek, munka, minden adott volt a boldogsághoz…aztán kiderült, hogy Ákos igazi apukája nem Tomi.

Ez egy olyan eget rengető hazugság lelepleződése, ami még egy lélekben egészséges embert is teljesen leborít a lábáról. Minden, amiben addig hitt, ami az élete alapköveit jelentette megkérdőjeleződött. Tomi elkezdett inni.

A barátok, a család és egy önsegítő körnek hála úgy tűnt, hogy sikerült kimászni ebből a slamasztikából és búcsút mondani az alkoholnak. De ahogy az várható volt, valójában csak az történt, hogy Tomi elmantrázta magának, hogy tovább kell lépnie a család érdekében, azért, hogy boldog egységben nevelgethessék Ákost együtt. De ezzel csak annyit tett, hogy a szőnyeg alá seperte a problémát, ami így nem tudott megoldódni, feloldódni, hanem ott maradt és lesben várt egy újabb gyenge pillanatra.

Tomi elveszítette az édesanyját. Azt a mentsvárát és őrbástyáját, aki a legsötétebb pillanatokban is megbízható és igaz volt, aki mindig ott volt mellette őszintén és megkérdőjelezhetetlenül. Ismét lejtő következett, de ezúttal nem volt elég a baráti segítséget. Addiktológia, magánrendelések, önsegítő körök, valahogy egyik sem tudok olyan perspektívát adni, ami segített volna kilábalni ebből a reménytelennek tűnő helyzetből. Aztán egy ismerősi ajánláson keresztül rátaláltunk a Felépülők Családi Felépülési Központra.

Ez egy olyan magán rehabilitációs intézet, ahol az alkoholizmussal küzdőknek nyújtanak segítséget egy bentlakásos formában, majd a kúrát követően a szükséges utógondozás során. Egy olyan család hozta létre ezt a komplexumot, akik saját maguk is megjárták a betegség által hozott mélységeket, na meg persze az egészségügy ezen tehetetlen berkeit. Persze nem az emberek a hibásak, hanem azok a maradi és leginkább a hétköznapi életbe beilleszthetetlen módszerek, amikkel még mindig próbálkoznak az addiktológiai problémák orvoslásában. Ezeket a tapasztalatokat összegyűjtve hozták létre a Felépülők Központot és azt a rendszert, amiben már sokan sikeresen felépültek ebből az aljas betegségből.

Maga a kúra, amit kínálnak egy 28 napos program. Ez bizony nem kevés, azonban a probléma súlya megköveteli ezt az időtartamot és fontos azt is kiemelni, hogy ez csupán az elinduláshoz szükséges, a hosszútávú siker kulcsa mindig a leszokni vágyon múlik. Emellett pedig ez a 28 nap hatékonyabb lehet, mint az állami intézmények által lehetőségként felkínált 2-3, vagy akár 6-15 hónapos programok, ahová munka mellett értelemszerűen nem igazán tud beköltözni az ember.

A Felépülők honlapja alapján ez az úgy nevezett Minnesota-modell, amit náluk használnak a rehabilitáció során. Ez egy olyan program, amit itthon senki más nem csinál, csak ők, az Egyesült Államokban viszont már nagyon hosszú évek óta, egészen pontosan 1949 óta működik és használatban van ez az eljárás, sőt, a kinti hasonló jellegű intézmények több, mint felénél ez az alapellátás, amit az oda kerülő segítségre szorulók megkapnak. A program sikere abban rejlik, hogy az együtt töltött 28 nap alatt mindvégig nagyon szilárd keretek között telnek a napok és a függők napról-napra tanulhatják meg azt, hogy mi is kell nekik valójában a józan mindennapokhoz.

A helyszín egy vidéki házikó, ahol gondosan összeválogatott kiscsoportok 4-6 fővel töltenek el egy-egy turnust. Azért fontos a csapat jó válogatása, mert nagyon lényeges, hogy hasonló motiváltságú emberek kerüljenek össze azért, hogy a lehető legjobban tudják egymás is segíteni az együtt töltött idő alatt. A 28 napban egymás társaságán kívül természetesen részt vesznek egyéni és csoportos foglalkozásokon, addiktológus szakorvossal, konzultánsokkal és mindenek felett olyan tapasztalati segítőkkel, akik saját maguk is átmentek ezeken a szakaszokon, miközben ezzel a módszerrel épültek fel az alkoholbetegségből.

Azért, hogy hasonló hajlandóságú és motiváltságú felépülni vágyók kerüljenek össze nagyon fontos a kúrát megelőző konzultációs alkalom, ahol a mind a résztvevő, mind pedig a programot szervezők számára egyértelművé válhat, hogy valóban ez-e a legjobb megoldás a beteg számára, valamint, hogy milyen elhivatottsággal száll ringbe az ügye érdekében.

Legalább ugyanilyen fontossággal bírnak a hozzátartozóknak tartott előadások, amelyek során abban próbálnak támpontokat és ötleteket adni, hogy miként tudják segíteni a felépülő félben lévő hozzátartozójukat. Ez rendkívül lényeges, hiszen abban a pillanatban, hogy véget és a 28 nap továbbra is szüksége lesz a betegnek támogatásra és evidens, hogy ebben az tud a legtöbbet segíteni, akivel a legtöbb időt együtt tölti.

Tomi elment az első ilyen konzultációs alkalomra, amiről szerencsére úgy jött haza, hogy neki erre szüksége van és hajlandó bevállalni ezt a programot azért, hogy újra a fiával lehessen. Hamar be is került a következő turnusba, akikkel 28 napot töltött együtt a bentlakásos rehabilitáción.

Az így eltelt időben rengeteg beszélgetésen, foglalkozáson vett részt, folyamatosan olyan programokat szerveztek nekik, illetve ők is saját maguknak, amikkel azt vetítették elő, hogy miként lehet majd egyedül is józan életet élni. Végül a 28 nap elteltével egy ugyan még mindig megtört, de legalább már józan, gyógyulófélben lévő és eltökélt Tomit kaptunk vissza. Ez óriási boldogság, mert már tényleg azt hittük, hogy semmi sem tud rajta segíteni. A kulcs persze abban volt, hogy ő mennyire akarja – akarta. Ebben az őszinte, de mégis elfogadó és szerető közegben rájött arra, hogy bármi is történjék, Ákos az ő fia és mindent meg kell tennie azért, hogy jó édesapja lehessen és minél több időt tölthessen vele, mert minden percért hatalmas kár, amit a betegsége vesz el tőlük.

A program leteltével persze az utókezelések és a kapcsolattartás is megmaradt a többiekkel. Úgy látom, hogy ez is rengeteget segít a józanság megtartásában. Bár a teljes gyógyulás, illetve a lelki sebek helyretétele még nagyon hosszú út, az irány megvan és az első lépések is már a zsebben vannak. Innen már csak előre, a végtelenbe és tovább! Azt pedig én is megtanultam, hogy az addikció, ha valaki valaminek a rabjává válik nagyon komoly mentális betegség és az első pillanattól komolyan kell venni és foglalkozni vele, különben elhatalmasodik az emberen és az addiktológia itthoni állása szerint nem sok kiút létezik. De a Felépülők egy ezek közül!

Addiktológia